2009.09.22. Ezen a napon születtek meg szemem fényei, a két kisfiam, Krisztián és Kristóf.

A Szent István kórházban feküdtem, mint már az előző két hétben is, majd este 8 óra körül lettek olyan fájdalmaim, melyek semmi jót nem jósoltak, és orvost hívtam. Átvittek az ÁEK-ba, ahol minden erőfeszítés ellenére megkezdődött a szülés. Ekkor 25 hetes terhes voltam. Császármetszés volt, mert mint mondták ez most életmentő lehet, nem csak a babák számára. Végig magamnál voltam, pár perccel a műtét megkezdése után éreztem, hogy kiveszik Krisztiánt. Ő volt az első, de nem sírt fel, és nem mondtak semmit. Két perc múlva Kristóf következett, akinek nagy örömömre a hangját is hallottam. Ő aránylag jól volt, Krisztián viszont nem. Érte sokáig küzdöttek, és Apa végig nézte a műtő ablakából. Végtelennek tűnő percek múltán végre mindkettőt át lehetett vinni a PIC-re. Krisztián sem adta fel. Mindketten 31cm-esek és 700g-osak voltak.

Apa még akkor éjszaka felmehetett megnézni őket, és mielőtt hazament még bejött hozzám is. Azt mondta: „Jól vannak, de nagyon picik”. Másnap közöltük a családtagokkal, akik megdöbbenve hallották a híreket. Egy idő után már kicsit terhes volt a sok aggódás meg törődés, de nagyon jól esett, hogy szorítanak nekünk. Sok bíztatást kaptunk tőlük is, és azoktól a sorstársainktól is, akik már ott voltak a kórházban. Elhittük, tényleg jó kezekben vannak, egy percig nem merült fel kétely bennünk. Talán ez a rendíthetetlen bizakodás volt ami segített hogy jó irányba forduljanak a dolgok? Nem tudjuk. De az égiek nagyon szeretnek minket, legalábbis a fiúkat biztosan. De míg ez kiderült nagyon hosszú és nehéz utat kellett bejárni.
Az első erőpróba az volt, hogy belázasodtam. Egy hétig nem is láthattam a picijeimet. Apa ment minden alkalommal, és tudósított az aktuális helyzetről. Mindig azt mondta, minden alkalommal, újra meg kell szoknia mennyire csöppek. Nagyon nehéz volt, komolyan szenvedtem már attól, hogy nem mehetek látogatni. Minden ml tej lefejése küzdelem volt így, de a tudtam, minden cseppre szükségük van. Nekik ez volt a táplálék és orvosság egyben. Persze nem minden bajukra. Krisztián szegény komoly fertőzéssel küzdött mire újra láthattam, már kb. 1kg volt, de csak a víztől van ami az ödémája miatt volt rajta. Kristóf alig volt 700g és ő még sokáig toporgott ezen a súlyon. Persze Krisztán meggyógyult, két hét kellett hozzá. Ez volt a második alkalom, hogy nem adta fel. Minden látogatásra aggódva érkeztünk, és volt, hogy így is távoztunk. Nagyon lélekölő a monitorok sípolása, és az, ahogy keltegetik őket. Ők persze néha lustábbak a kelleténél, anya meg apa pedig legszívesebben ott maradna egész éjszakára. De nem lehet.
Ahogy elmúlt az egyik betegség, jött a következő. A krónikus bélelhalás pont olyan súlyosnak hangzik, mint amilyen valójában. Nagyon lelombozó egy ilyen hír, mikor már azt gondoltuk, sínen leszünk. Ha súlyosbodik, műteni kell nincs mese, mondták. Ha erre sor kerül, azonnal hívnak telefonon. Persze ez újabb küzdelmet jelentett Krisztiánnak is, mi pedig inkább nem mondtuk senkinek, egyrészt mert bíztunk a javulásban, másrészt nem akartuk, hogy jobban aggódjanak. Ekkor kezdett már igazán teher lenni a néha erőszakos törődés a családjainktól. Szegény kisfiamnak komoly fájdalmai voltak, ami miatt nyugtatót is kapott. Ebben a helyzetben minden egyes alkalommal mikor megszólalt a telefon, összeszorult a szívünk. Megfagyott a levegő, míg végre kiderült ki a hívó. Arra a bizonyos hívásra szerencsére nem került sor, mi pedig újra jobban éreztük magunkat. A fiúnk megint kitett magáért.
Kristóf mindeközben kis eminens módjára gyarapodni kezdett, amivel nagy örömet szerzett nekünk. Megállíthatatlan volt, be kellett tenni a kezét a pelenkába, mert az elnyomhatatlan szabadságvágya folyton a mindenféle érzékelők és csövek le- és kitépésre sarkallta. Nagyon szeretett nyújtózni, amitől minden izma megfeszült. Ettől mondjuk esett az oxigénszintje a monitor pedig sípolni kezdett. De mi ettől már nem ijedtünk meg annyira. Tudtuk mi a dörgés, csak azt mondogattuk, ejnye, Kristóf!
Krisztián tehát jobban lett. Legalábbis ami a bélelhalást illeti. Nem akartuk elhinni, újabb bakteriális fertőzést kapott el, súlyosat. Emiatt még mindig lélegeztető gépen volt, bár újra megkezdték a táplálását, amit az előző betegsége miatt kellett felfüggeszteni. Nem bíztattak sok jóval, nekünk várnunk kellett, ő pedig elkülönítőbe került. Megint napok hosszú sora, reménykedő látogatások. Egy örökkévalóságnak tűnt mire kiderült, a hat a kezelés. Ez volt a negyedik alkalom, amikor Krisztián nem adta fel. Mi pedig igazán büszkék voltunk, úgy tekintettük rá, mint egy hősre. Még csak meg sem kellett volna születnie, ő pedig máris komoly küzdelmet folytatott az életben maradásra.

2009.10.28.
Ezen a napon először vehettem ölbe Kristófot! Nagyon jó érzés volt ennyi idő után. Nehezebb volt a pléd, mint ő. Ekkor kezdtem naplót írni. Segít feldolgozni a történteket, és most is segít az emlékek felidézésében. Egy hétre rá Krisztiánt is ölbe vehettem végre! 2009.11.02.án ezt írtam a naplómba: „Végre egy olyan nap, amikor nem csak sírok, hanem igen boldog vagyok! A fiaim is jól vannak, a tejem is jó, és apával is jól megvagyunk. Köszönöm istenem ezt a napot! Kristóf 995g volt ma. Jó éjt!”
Nagyon hosszú, nehéz időszak következett. Kezdtem csüggedni, úgy tűnt ezer éve vagyunk már kórházban, és még messze van a vége. Egyre többet lehettem velük, már ciciből etethettem őket, és nem csak naponta kétszer. De hiába, mind egyre kevesebbnek tűnt a velük töltött idő, azt hittem sosem fogunk már hazajutni. Amikor végre pislákolt a fény az alagút végén, kiderült meg kell műteni a szemüket. Szörnyen aggódtam értük, a szívem a torkomban dobogott, de tudtam jó kezekben vannak. Altatásban végezték a beavatkozást. Nagyon sok végtelennek tűnő órát éltem már meg itt, és ez is olyan volt. A sors kegyeltjei vagyunk, megúszták.

2009.12.18.
Ekkor már tudtam életem legszebb karácsonya lesz ez, hiszen ajándékba megkaptam gyermekeimet. Hazaértünk. Eszméletlen jó volt! Másnapra már nem is törődtünk a sok megpróbáltatással, amiket átéltünk, de elraktároztunk az emlékeket. Még mielőtt gondoskodni kezdhettünk róluk tudtuk milyen fontosak ők nekünk, és így egy év távlatában nagyon jól fel tudjuk idézni: alig hittük, hogy olyan mindennapjaink legyenek, mint amelyek most vannak. A kórházban töltött három hónap megtanított minket értékelni az élet minden örömét, gondját.